|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fábián Márton 2003. március 5.1964. augusztusában szabadulhattak a szamosújvári börtön politikai foglyai, köztük volt Puskás Attila. A szabaduló rabok a szocializmus fáját akarták kivágni (ahogy Fábián Márton, a Szekuritáté kihallgatótisztje mondta). Puskás Attila a 411-es, 1964. július 24-én kibocsátott közkegyelmi rendelet alapján szabadul. Ezt megelőzte három kegyelmi rendelet. Az első 1962. szeptember 27-én kelt 772-es (néhány társuk ennek alapján szabadult, akárcsak a bánáti szerbek), majd a 176-os 1964. áprilisában és a 310-es 1964. június 16-án, melyek alapján végre teljesen kiürültek a politikai foglyokat sanyargató börtönök. Puskás Attilát 1959. máj. 12-én tartóztatták le a csíkdánfalvi hétosztályos iskolában. Innen kísérték lakásába, s amint a házkutatási jegyzőkönyvből kitűnik - megírta Suciu Mihai hadnagy, a marosvásárhelyi 0421-es Szekuritáté-egység bűnügyi vizsgálótisztje -, találtak egy versesfüzetet is. Valójában nem találták meg versesfüzetét és naplóját, mert azt előzőleg elrejtette /és mai is megvan/. Puskás Attila fiatal csíkszeredai tanárként színdarabokat rendezett, megemlékezett március 15-ről stb. 1956-ban megírta az Október 23. című versét. Eltelt három év. 1958-ban Puskás Attilát büntetésből Csíkdánfalvára ,,száműztek", amikor Sántha Imre utolsó éves diák eljött Sepsiszentgyörgyre, hogy színész legyen, hátrahagyva magyarkodó verseit. Ezeket a verseket megtalálták a szekusok, s ezzel megindult a lavina. Sorra tartóztatták le a diákokat, tanárokat. Így került össze a tizenegy emberből álló vádlottcsoport: hat tanár, öt diák. Puskás Attila lett a fő vádlott. Húsz évet kapott a Büntetőtörvénykönyv 209-es paragrafusának 1. pontja alapján, megtoldva 10 évvel a 325-ös cikkely 3-as bekezdése c pontja alapján. Az első ,,államellenes felforgató tevékenységet", a második ,,tiltott írások terjesztését" rótta fel . Puskás Csaba, megtudva, hogy testvérét letartóztatták, Csíkszeredára sietett, egyenesen a Szekuritátéra ment, hogy számon kérje: miért tartóztatták le a bátyját? A válasz helyett ígéretet kapott: nem fognak róla sem elfelejtkezni! Őt 18 évre ítélték. Szamosújvár börtönében volt 1960. január 23.-1964. augusztus 3-a között. Ezekről az évekről többeknek is beszélt, az ismertebb interjúk: Balogh László: A fővádlott - megjelent a Romániai Magyar Szóban 1993 őszén -, majd és Te hol voltál, Szent György? című kötetében (Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001), továbbá Benkő Levente Volt egyszer egy 56 című, 1998-ban a sepsiszentgyörgyi Kaláka-sorozatban, a H-Press Kiadónál megjelent könyvében. Legalaposabban néhai Gagyi-Balla István interjúja fogja át úgyszólván egész életútját, amelyet az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete rendelt meg, s amely az Oral History Életutak annotált jegyzékében a 97. oldalon szerepel. A katalógust 1996-ban adták ki. Kisebb részletek, versek más magyarországi és romániai lapokban láttak napvilágot. Tótfalvi Zoltán magyarországi támogatással megszervezte az Utak a Duna-deltába emlékező túrát 1996-ban, s az erről készült filmet 1997. februárjában a 28. Magyar Filmszemle alkalmával Sorsod sötétlő árnyak közt címmel mutatták be. Tófalvi Zoltán évek óta elkötelezte magát az erdélyi 1956 eseményeinek és következményeinek felkutatására. Puskás Attila börtönéletének arra a részére tért ki, amelyet akkor tudott meg, miután Bukarestben elolvasta a 19 kötetnyi, 2200 lapon átkígyózó rémséget,Szamosújváron előbb tizenkét órát, majd tízet, 1964-ben nyolcat dolgoztak a bútorgyárban. A leghitványabb börtönőr Gábor Tibor magyar cigány volt, akinek szadizmusával csak a börtönparancsnok, Goiciu és a gyár igazgatója, Mihalcea vetekedett. Az állandó zaklatás, váratlan kutatások, szigorú büntetések a legcsekélyebb ,,fegyelmezetlenségért" az 1964-es évben ritkábbá váltak. Miután a román politika a nemzetiszocializmus irányába fordult, nagy felháborodást váltott ki egyrészt a Historia Mundi néven elhíresült világtörténelmi kiadvány, de az Erdélyre vonatkozó magyarországi történelmi könyvek is. Beindultak tehát a román nép kétezer éves történelmét ismertető tanfolyamok, s ezzel párhuzamosan a vasárnapi nyilvános ,,meaculpázások". Ezeken egyesek elmondták az egybegyűjtötteknek ,,vétkeiket", majd ,,leleplezték" a még mindig megátalkodottan reakciósokat. Puskást is felkérte az EMISZ elnöke, néhai Orbán László, aki viszont egy Ady László nevű volt belügyi tiszt (kegyvesztett és elítélt lett) utasítását hajtotta végre. Puskás nem vállalta. A börtönbeli besúgás példájára néhány mondat a szeku irattárából kimásoltatott anyagból: ,,Ez év januárjában számot vetettem a múltammal, azzal, amit elkövettem. Puskás Attilával az élen minden "híve" elítélt engem, és megtagadtak. Addig sem volt velem jóban (mármint P. A.), de azután egyáltalán nem. (...) Nemegyszer álltam szóba vele helytelen álláspontja miatt. Mindig visszavert nacionalizmusával, azt a benyomást keltve bennem, hogy megátalkodott, sőt, bigott, fanatikus vagy éppenséggel agybeteg..." Más: ,,A következőket nyilatkozom, mivel a kulturális-nevelő tevékenységem során a szamosújvári börtönben megállapítottam, hogy létezik egy nacionalista magyar csoport, s ezúton jelentem azt, hogy kik ennek a csoportnak a tagjai: Puskás Attila, 57-es cella (továbbiakban felsorol még tíz nevet más cellákból). /Ezeket a neveket a szekusdossziékat vizsgáló bizottság, a CNSAS kihúzta./ (...) Ismert Puskás Attila esete a börtönadminisztráció előtt, amikor az adminisztráció egyes intézkedéseit (azt, hogy csak románul beszélhetünk a cellában - P. A. megj.) megsemmisítette azáltal, hogy úgy állította be, mint ami a magyar rabok ellen irányul. Más alkalommal, 1962. október 23-án P. A. néhány magyar ifjat gyűjtött maga köré, és 1956. október 23. jelentőségéről beszélt nekik..." (jelenti Ady Ladislau valamikor 1964-ben, dátum nélkül - P. A. megj.) És még egy: ,,...Megengedte magának, hogy ő, mint a magyar elit egyik képviselője, úgy minősítsen minket, vagyis alulírottat (A. F. - nem adom meg a teljes nevét, mert megyénkben él, az elszámolást lelkiismeretére bízom) és másokat, akik megértettük azt, hogy hibáztunk, és állást foglaltunk ezekkel szemben, hogy elárultuk a magyar ügyet, a magyar nép ügyét. (...) Azt mondtam neki, hogy valóban ellensége vagyok, s mindazoknak, akik a nép érdekeinek ellenségei, azokkal vagyok, akik új életet alkottak, akik a szocializmust építik..." (Sohasem mondta, hogy ellenségem - P. A. megj.) - A szekus tisztek azt mondták Puskás édesanyjának, hogy rossz magaviselete miatt csak akkor szabadulhat, ha meggyőzi fiát a javulásról, ami azt jelentette, hogy szolgálja a szekut. Édesanyja azonban egyetlen ilyen szót sem szólt neki.Az ismert író és publicista, Stelian Tanase Gheorghiu-Dej uralmának éveit kutatva megállapította, hogy 1957 decemberében 8578 tiszt, 3375 altiszt, 5816 civil és 11 193 ,,segédszemélyzet" alkotta a szeku állományát. De a hozzáférhetetlen A szekuritáté fehér könyve (Cartea alba a securitatii, megjelent az Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ kiadásában 1994-ben) már a ,,hiteles" számokat közölte: 9884 tiszt, 3488 tovább szolgáló altiszt, 5284 civil. Ezeken kívül a Szekuritáté operatív egységei 5633 tiszttel, 4108 tovább szolgáló altiszttel, 1416 civillel, valamint 42 028 sorköteles katonával duzzadtak fel 1958-ban. 1955-57 vége között 6214 politikai rab volt. Ez egy év alatt, 1958-ban 10 125-re, majd 1960. januárra 17 613-ra ugrott a létszámuk. További adat: letartóztatva 1958-ban 47 643 politikai ,,bűnöző", ez a csúcs, mivel 1959-ben ,,csak" 37 893 személy kerül vizsgálótiszt elé. Újabb esés: 1960-ban mindössze 21 176 embert tartóztatott le a szeku. 1958 júliusától már halálos ítéletet is hozhatnak. Pacepa tábornok valamennyi könyvében igyekezett ,,hazafi" lenni, az ötvenes-hatvanas évek embertelenségeit a szovjet KGB abszolút befolyásának tulajdonította. S ezt bőven illusztrálja a hírhedt besszarábiai orosz, akit Gheorghe Pintilienek keresztelnek át (alias Pintilie Bodnarenko ukrán NKVD-ügynök). A Szovjetunió által ,,felszabadított" valamennyi közép-kelet-európai ország állambiztonságát minden szinten szovjet ügynökök ellenőrizték és irányították. Így tehát Romániában a Szekuritáté megalakulásának évében (1948. augusztus 30., az alapító törvényrendelet száma: 211.) a koncepciós perek főrendezője (szabotázs és kémkedés vádakkal) Alexandru Nicolski, a kihallgatótisztek főnöke. A DGSP (Directia Generala a Securitatii Poporului) Nemzetbiztonsági Főigazgatóság főnöke pedig Gheorghe Pintilie (Pantyusának hívják bizalmasan). Virgil Magureanu 1998-ban úgy tudta, hogy még 1989 lázas napjaiban nyomban eltűnt 100 000 szekusdosszié, de még mindig van 1 267 384 (!), amiből 81 295 a volt politikai elítélteké, 35 305 a ,,felszabadulás" előtt elítélteké (legionáriusok, kommunisták, nemzetiségiek), és 603 333 dosszié azé a 425 000 informátoré, akik a szekunak dolgoztak. Más források - pl. Pacepa is - ennek a számnak legkevesebb kétszeresére teszik az informátorok (és együttműködők) számát. Persze, a büntető törvénykönyv vonatkozó fejezete tulajdonképpen 1936-tól az 1949-es éven át egészen a jelenlegi 1968-asig, amelyet 1975-ben, majd 1990-ben s ezt követően is módosítottak, egyaránt tartalmazza más és más cikkelyben, más és más megfogalmazásban az állam biztonsága elleni bűncselekményeket - most már enyhébb büntetésekkel. Puskás elhatározta, hogy megismeri a vele kapcsolatos szekusdossziékat, ezért a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Tanácshoz fordult. Végül jelezte a hivatal, hogy tizenkilenc dossziéban 2200 oldal vár áttekintésre. Elutazott Bukarestbe, átnézte az 1964 decemberétől 1989 decemberéig született besúgó jelentést, ezek róla szóltak. Megdöbbentő volt a sok jelentés.Mindegyik fedőnevén szerepelt, de egyiküket felismerte, Németh Ernő doktort, aki most Magyarországon él. Volt, aki azzal az ürüggyel jött, hogy szakkönyvet kér. Puskás őt a konyhában fogadta, holott neki a dolgozószobát kellett volna szemügyre vennie. Le is tolta érte a kapcsolattartó tiszt. A jelentések szerint Magyarországon 22 millió forintot örökölt, amit az Erdélyt felszabadító csapatokra akar költeni. Puskás az iratokból megtudta, hogy sok tisztet állítottak rá. Az egyik vaskos dosszié levelezésének kivonatát tartalmazza. /Puskás Attila: Kisemberek a vörös pók hálójában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 4., folyt.: márc. 5./2005. április 13.Tófalvi Zoltán kiegészítette Sylvester Lajosnak a Háromszék 2004. november 5-i számában megjelent írását, amelyben az Angliában élő Szalay Edda segítségével a mártírhalált halt Szalay Attila emlékét idézte fel. A Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 22-e és 27-e között látogatott Romániába. Kádárnak az erdélyi magyarság elárulását jelentő beszéde 1958. február 24-én hangzott el Marosvásárhelyen. Ez a beszéd a nacionalista kurzus útjára lépett román hatalomnak felkínálta a lehetőséget, hogy leszámoljon az ,,ellenforradalmár-gyanús”, a magyar nemzeti szabadságharccal őszintén együtt érző erdélyi magyarokkal. Marosvásárhelyen nemcsak azt állította Kállai Gyula, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései a szomszédos államokkal, hanem azt is, hogy a magyar ,,ellenforradalom” elsősorban Romániára jelentett volna óriási veszélyt, hiszen területi követeléseket fogalmaztak meg. Valójában még véletlenül sem fogalmaztak meg területi követeléseket. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjai által megfogalmazott követelések 16. pontjában szerepelt annyi, hogy a nemzetközi fórumokon Magyarország képviselje a határon túli magyarok kérdését is. Kádárék tehát hazudtak, s ugyanakkor követelték az ,,ellenforradalmárok” példás megbüntetését. A küldöttség alig hagyta el Románia területét, a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Bírósága 1958. február 27-én a korábbi ítéletekhez viszonyítva példátlanul szigorú büntetéseket rótt ki a Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök nevével fémjelzett perben: a fővádlottat /Fodor Imre, Marosvásárhely 1996 és 2000 közötti polgármesterének édesapját/ 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélte, az ötödrendű vádlottat, Csiha Kálmánt, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspökét pedig tízévi börtönbüntetésre. A 2004. december 5-i népszavazás gyökerei az 1958. évi, nemzetárulásként számon tartott ,,látogatásig” is visszanyúlnak. Kádárék látogatását követően egymás után hozzák a halálos ítéleteket és az életfogytiglan tartó börtönbüntetéseket: a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevéhez kapcsolódó legnagyobb politikai perben tíz személyt ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén. Háromszék két neves személyisége, Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános és dr. Kónya István Béla ügyvéd is a mártírok között volt. Ugyancsak a kádári ,,látogatás” után került sor az ozsdolaiak perére, amelynek során Szígyártó Domokos molnárt 1959-ben azért ítélték halálra és végezték ki, mert kétszer rálőtt a kollektív gazdaság megalakulását tűzzel-vassal erőltető helyi párttitkárra. Tófalvi most készíti mindkét per teljes levéltári dokumentációját. A Szoboszlay-per levéltári anyaga meghaladja a 30 ezer oldalt, Szígyártó Domokos és négy vádlott-társának a perirata 10 ezer oldal körüli! Külön tanulmány készül a sepsiszentgyörgyi, német származású Hubbes Márton ritkán emlegetett hőstettéről is: a magyar forradalom hatására magyar nemzeti lobogóval vonult végig a város főterén. Nagy Lászlóék a budapesti Petőfi Kör mintájára hozták létre a Kossuth Kört. Háromszék tehát óriási véráldozattal fizetett azért, mert együtt érzett a magyar forradalommal. A Kisborosnyón Damó Gyula tanító jóvoltából felállított emlékmű híven tükrözi ezt a helytállást. A kádári diktatúra első kivégzett hőse – Dudás József – erdélyi volt, Gernyeszegről, illetve Marosvásárhelyről származott. A Corvin-köz legendás hősei, a Pongrácz fivérek Szamosújváron látták meg a napvilágot. Az újabb levéltári kutatások arra is fényt derítettek, hogy sok erdélyi fegyverrel a kezében harcolt a forradalom győzelméért. Köztük van a gyimesbükki Nagy Lakatos János, aki a Miskolc környéki harcokban vett részt. A Szekuritáté itthon azonosította és ítélte el súlyos börtönévekre. Így került sor arra a perre is, amelynek mártírja Szalay Attila 28 éves technikus. A jelenleg is Sepsiszentgyörgyön élő Jancsó Csaba, Bordás Attila, Szabó Lajos jóvoltából a Háromszék olvasói sokat tudnak a Székely Ifjak Társasága nevű szervezetről, amelynek kiskorú diákjai 1957. március 15-én megkoszorúzták a Sepsiszentgyörgy központi parkjában álló 1848-as honvédemlékművet. Szalay Edda meglepődne, ha olvashatná az édesapjára vonatkozó levéltári dokumentumokat, a vádpontokat. A Szekuritáté által összeállított vádiratokat, a dokumentumait nagy-nagy fenntartással kell kezelni. A Szekuritáté megpróbált hiteles bizonyítékokat is összegyűjteni, s ezeket felnagyítva fogalmazták meg a vádakat. Az 1958/466. számú ügyirat Szalay Attilára vonatkozó dokumentumai szerint Szalay Attila lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar NK ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben. A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad az ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila egy német márkájú pisztolyt és hozzá tartozó golyókat szerzett. A Szalay Attilát és társai perében a kilenc fiatal névsora: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. – Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a ,,szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti: milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezete elnökének, Török Józsefnek a drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal. A Pongrácz fivérek kiskunmajsai kápolnájában – Tófalvi Zoltán kutatásai alapján – központi helyen látható Erdély 1956-os mártírjainak teljes név- és személyi adatsora. Tófalvi levéltári kutatásai alapján rövidesen elkészül a börtönben agyonvertek, agyonkínzottak teljes névsora is, curriculum vitae-je, köztük a Szalay Attiláé is. /Tófalvi Zoltán: Élő múlt: Kiegészítés a SZIT-perhez. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12., folyt. ápr. 13./ Előzmény: Sylvester Lajos: Megmaradt a vadság a maga szépségében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2004. nov. 5./2012. október 23.Szalay Attila mártíromságaA Szalay Attilára vonatkozó dokumentumok szerint a textilgyári lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar N. K. ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben. A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila és társai perében a kilenc fiatal: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a „szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti, milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök, akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élhetnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. november 3.Bűntelenül, mégis megbüntetveAz elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik... Securitate, SRI – egykutya – Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában. – Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják. – Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve. Mellékes áldozatok – Puskás Attilának mi volt a nagy bűne? – 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták. – Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek. – Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke... – Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz. Besúgók, téglák – És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók? – Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt. – A börtönben is voltak besúgók. – Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta. – Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek. Maradjon az ő szégyenük – A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük... – Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető... – És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy. – Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 5.Mert a bátyám... (Egy megfigyelt család 4.)Csaba öcsém számtan–fizika szakos tanárként Gyimesfelsőlokon tanított a szakközépiskolában. Azonos rajonban éltünk, a távolság sem volt túlságosan nagy, a vonatjárat kényelmessé tette a két helység elérését. Természetes, hogy gyakran találkoztunk. Letartóztatásom híre azonnal eljutott hozzá. Először Szőcs Károlyékhoz, csíkdánfalvi házigazdámhoz utazott, majd a Securitatét kereste meg Csíkszeredában – ahogy Szőcsék emlékeztek – szörnyen dühösen. Csaba, ha valamiért bosszúság érte, máris robbant. Kiszabadulásunk után már Csaba sem emlékezett vissza pontosan a szeku parancsnokával lefolytatott szóváltásra, de arra igen, hogy az kifejezetten számonkérő volt. S ez páratlan vakmerőségnek minősült a teljhatalmú elnyomó gépezet helyi hatalmasságával szemben. Csaba azzal érvelt, hogy azért érdeklődik, mert Attila a bátyja, ő csak ismeri, és tudtával semmi államellenes cselekedetet nem követett el. A parancsnok rövid úton elutasította – természetesen ügyemre vonatkozó válasz nélkül –, majd búcsúzóul megjegyezte, hogy lesz nekünk magára is gondunk. És volt is. Csabát még abban az évben, szeptember harmadikán letartóztatták és 18 év kényszermunkára ítélték. (Majd a későbbiekben kitérünk arra is, hogy milyen vádak alapján.) Arra még hagytak neki időt, hogy a szeku által leltárba vett és elkobzott „javaimat” hazaküldje Kolozsvárra. Engem Zsók Lászlóval és János Lászlóval, nagybátyjával május 12-én este dzsippel Marosvásárhelyre szállítottak, és ott, egy külön cellában először éreztem át azt a leírhatatlan szorongást és fóbiáig menő zártságérzést, a szabadságtól való megfosztást, a saját személye felett rendelkezni nem tudó érzéskomplexumát. Aztán megkezdődött az augusztusig tartó vizsgálat. Fábián Márton százados volt a vizsgálatot vezető tiszt. Jóformán már mindent tudtak rólam, mert sorrendben a 11 személyből álló tanár-diák csoport hetedik tagjaként tartóztattak le. Szekusokkal és engedélyezett hozzátartozókkal megtöltött tárgyalóteremben 1959. szeptember 15-én zajlott a tárgyalás – szándékosan, célzatosan épp a tanév kezdetén. Ki is használta ezt a jó és a rossz példázatával a vádat ismertető ügyész. A tárgyaláson még nem hirdettek ítéletet, ezeket mi később ismertük meg, amikor a marosvásárhelyi tranzitbörtönben a szolgálatos tiszt felolvasta. Én – nem látva a rövidre szabott, engedélyezett beszélgetésen Csabát – ekkor tudtam meg, hogy őt is letartóztatták. Miért ítéltek el? Mik voltak a húszéves kényszermunkára ítélt biológiatanár bűnei? Megírom ezt is. Egyelőre azt számítgattam, hogy most 28 éves vagyok, húsz év múlva 48 leszek. Az alkotó férfikor csúcsa. Én akkor fogom az egykori sikeres kezdést folytatni. Lesz-e még erőm, egészségem, elszántságom hozzá? És látom-e még a most még fiatalosan idős szüleimet, vagy már eltemették őket? És Ildikó húgomat, és Árpád öcsémet? Talán nem felejtenek el... Így fontolgattuk a cellában Palczer Karcsi „bűntársammal” az oly távoli jövő esélyeit. Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 12.A vád (Egy megfigyelt család 5.)Fábián Márton százados, a Belügyminisztérium 0421-es marosvásárhelyi katonai egységének securitatés bűnügyi vizsgálótisztje 1959. augusztus 20-án adta át a Kolozsvári Katonai Törvényszék ügyészének a vádindítványt. A bűnügyi kivizsgálás dossziéja az 1959/348-as számot viseli. Eszerint 11 ember ellen emeltek vádat, sorrendben: Puskás Attila, Bereczk Lajos, Lőrinczi János, Palczer Károly, Kovács Gyula, Kovács Dénes, Sántha Imre, Vorzsák János, Zsók László, János László és Szőcs László. Az utóbbi öt diák. János László Brassóban járt iskolába, négyen a Csíkszeredai Vegyes Líceum XI.-es, végzős tanulói. Macskási Pál hadbíró a következő büntetéseket osztotta ki: Puskás Attila 20 (plusz 10) év kényszermunka, Bereczk Lajos 8 év javítóbörtön, Lőrinczi János 7 év javítóbörtön, Palczer Károly 15 év kényszermunka, Kovács Gyula 8 év javítóbörtön, Kovács Dénes 4 év javítóbörtön, Sántha Imre 7 év javítóbörtön, Vorzsák János 7 év javítóbörtön, Zsók László 6 év javítóbörtön, János László 3 év javítóbörtön, Szőcs László 5 év javítóbörtön. Valamennyi ítélet a Btk. 209-es cikkelyének 1/a), illetve a 305-ös cikkely 3. bekezdésének c) pontján alapult. Az elkövetett „tettekhez” képest valamennyi súlyos büntetésnek számított. Mint ahogy az várható is volt, Palczer Károllyal ketten szabadultunk ki utoljára. Én 1964. augusztus 3-án, Palczer augusztus 4-én annak a közkegyelemnek a következtében, amellyel végül minden politikai elítélt hazamehetett. Nincs terünk arra, hogy valamennyi elítélt társam vádiratával foglalkozzam, a magamét is csak röviden ismertetem. Csupán a tragikum és a nevetségesség vegyes érzelmeivel lehet hozzájuk viszonyulni. Tehát lássuk! A nacionalizmus a burzsoázia ideológiai és politikai fegyvere – kezdi Fábián, mintegy megadva a hangot a továbbiakhoz. Majd így folytatja: Amelynek igazi célja a különböző nemzetiségű dolgozók közötti gyűlölet szítása, hogy ezáltal egyik nemzet uralkodását megerősítse a másik felett. (Mennyire igaza van. Napjainkra is érvényes! – P. A.) Miután apámat mocskolja kegyetlenül (kell a „gyökér!” – P. A.), „ellenforradalmi” tevékenységemet visszavezeti az egyetemig, majd szerinte azzal a szándékkal jöttem a Magyar Autonóm Tartományba, hogy a székelyek között terjesszem a nacionalizmust és a sovinizmust. Ellenséges „szervezett” (!) beszélgetéseket folytattam Bereczkkel, Lőrinczivel és Palczerrel. Majd az ’56-os események bekövetkeztekor ez rendszeressé vált Bereczk Lajos otthonában. Fő téma, hogy Romániában a magyar nemzet felszámolása folyik. Ennek tudatosítására a diákok körében a magyar nyelv és irodalom órák alkalmasak. Puskás pontos utasításokat adott Lőrinczinek, hogyan tanítsa a magyar irodalmat. Ugyancsak az ő kezdeményezése, hogy 1957-től március 15-ről előadásokat tart a tanulóknak. (Nem igaz, már 1956-tól! – P. A.), 1959 tavaszán nacionalista-soviniszta népi balladákat, majd a Gábor Áron-színdarabot (megjelent 1945-ben? Téves! – P. A.) próbálták. Gyalázták a Szovjetuniót, várták az ellenforradalom átterjedését Romániába. Puskás Október 23. című ellenforradalmi versét Lőrinczi lakodalmán, 1956. november 4-én hajnalban olvasta fel. Utána a magyar és a székely himnusz eléneklésével vetettek véget a lakodalomnak. (Ekkor támadtak orvul Magyarországra a szovjet csapatok. – P. A.) Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
